„Mi kerül ma az asztalra, és mi mindig?”

A konyha reggel ötkor kezd, amikor Barnabás megérkezik a halért. A halász a tóról hozza, még nedves nádlevéllel borítva, és Barnabás ott, az ajtóban megnézi: a szemét, a kopoltyúját, a bőrét. Ha valami nem tetszik neki, visszaküldi, és a halász tudja, hogy igaza van.

A burgonya egy közeli gazdaságból érkezik, hetente kétszer, zsákban. A fajtát Barnabás választja ki, mert a lepénynek másféle burgonya kell, mint a pürének. A héjat nem hámozza le, ha nem szükséges, mert szerinte abban van az íz, és a vendégek ezt hamar megszokják.

A káposzta savanyúsága a konyha saját munkája. Ősszel a káposztát felvágják, besózzák és nagy kondérokban érlelik a kamrában, ahol a hőmérséklet állandó. Tavaszra ebből lesz a töltött káposzta alapja, és Barnabás szerint az a savanyú íz nélkül nem is kapna nevet.

Az édes fogások adják a konyha leghalkabb óráit. Barnabás a rétestésztát egymaga húzza ki, a palacsintatészta előző este kel, a somlói alapját pedig hajnalban süti meg. Ha valaki a három közül kettőt is megkóstol, rájön, hogy ebben a házban az édesség nem mellékszál.

A konyha csendes. Barnabás nem kiabál, és a szakácsok sem; ha valamit kérnek, azt halkan mondják, a másik pedig röviden válaszol. Ezt az első évben tanultuk meg, amikor egy hangos este után a vendégek a nagy teremben is hallották a konyhát. Azóta a konyhaajtó mögött is ugyanaz a rend van, mint előtte.

A tányérokat is Barnabás választja: a halhoz fehér, a leveshez mély, a rétes mellé kicsi, szögletes. Szerinte a tányér az étel kerete, és ha nem illik hozzá, a kép szétesik. A vendégek ezt ritkán veszik észre, de akik évek óta járnak, azt mondják, hogy nálunk az étel mindig „rendben van”.